Hogyan Építsünk Szuperkórházat?
Első lépés: vegyünk egy olyan szakembert, aki nemzetközi téren –
mondjuk az Egyesült Államokban – már bizonyította, hogy otthonosan
mozog ilyen környezetben, és szívesen építene egy minden igényt
kielégítő kórházat az országnak az amerikai adófizetők pénzén szerzett
gyógyászati tapasztalatai alapján. Feltéve, ha tényleg ez a "szuper"
olvasata a kormány részéről, és az nem a beton fedőneve.
Az idő azonban sürget! Hiszen az ez évi költségvetésben – csak a kórház terveinek előkészítésére – egymilliárd forintot különítettek el. Ugyanakkor még a helyszín sem biztos. A tervek komolyságát az is megkérdőjelezi, hogy nem is keresnek innovációs szakértőt. Egy "szuperkórház" esetében nem a gyökeresen új molekuláris szemlélet, illetve posztgenomikai tudásunk alkalmazása lenne a minden mást meghaladó cél? Akik eddig megszólaltak a kérdésben, a megszokott nótát fújták hálapénzről vagy húsevő – "szuperellenálló" – klinikai kórokozókról. Ebben az esetben viszont mitől várhatjuk, hogy egy valóban "szuper" gyógyintézmény jöjjön létre?
Új, főleg vidéki kórházakra vagy a régóta halogatott ráncfelvarrásra mintegy 500 milliárdot költöttünk, de ettől még nem múlt el a hiányérzetünk, és a betegellátás sem lett jobb. Legfeljebb el lehet mondani, hogy a GDP-ből egyre többet költünk az egészségügyre. Persze ez a beteget vajmi kevéssé érdekli. Feltehetjük a kérdést: képesek vagyunk-e ezzel a tűzoltómunkával több drága pénzen kiképzett rezidenst vagy gyakorló orvost itthon tartani? Csökkent-e az orvosok nemzetközi gyógyszercégekhez vándorlása? Nem! Egyre többen talicskázzák vagy hordják ki lábon a beléjük fektetett tudást ahelyett, hogy a hazai ellátatlan betegek kezelésére fordítanák. Ráadásul elértük, hogy az orvosok után a nővérek, az ápolók, sőt lassan már a beteghordók is elmennek a fizetőképes Nyugatra. De elég összeszámolni a külföldi és hazai gyógyszergyáraknak tízezrével magáncéllal dolgozó klinikai orvosokat és azok asszisztenseit – vagyis a belföldön "láthatatlan" pályaelhagyókat a kivéreztetett magyar egészségügyben.
A robbanásszerűen bővülő sejtbiológiai és molekuláris biológiai tudásnak a laborasztaltól a rászorulókig való menedzselését eddig még sehol a világon nem érték el. Ehhez modern élettudományi alapokon nyugvó bioinformatikai tudás kellene – ami eddig másnak hajtott hasznot. A helyben elszívott szürkeállomány pedig itt van. Más pénzén még továbbképzést is kapott. Valójában ezektől a szakemberektől lehetne elvárni, hogy igazán "szuper" legyen egy újonnan építendő kórház, csak meg kell szólítani, be kell vonni ezt az eddig fel nem fedezett réteget.
De joggal tarthatunk attól, hogy nem ez a nemes cél, és nem is a kutatás-fejlesztés, illetve annak új klinikai módszerekre váltása foglalkoztatja a mai percembereket. Politikust ugyanis négy évre választanak a demokrácia keretei között. A gazdaságfejlesztés, az oktatás és az egészségügy csúcsra járatása Ferenc József több mint negyvenéves uralkodása alatt mintha valamivel jobban ment volna. Miért is? Mert ennyi idő alatt hosszú távon megtérülő, az egész társadalmat, annak megújulását szolgáló országépítésbe lehet kezdeni, így ösztönözve a hozzáértők felszínre kerülését, akiknek sokaságát itt lehetetlen volna még felsorolni is.
A kiegyezéshez fogható feladat ma a modern nemzetállam felépítése. Egy olyan államé, amely többek között képes lenne egy Washington D. C. határában működő klinikai központ szintjét meghaladó, valóban innovatív magyar szuperkórházat létrehozni. Ehhez mindössze az ottani Bethesdából megtérteket kellene megkérdezni, a véleményüket, tapasztalataikat figyelembe venni, ha valóban az érték-, nem pedig a haszonelvűség a tétovaság és a halogatás oka.
Szeged a múlt század hetvenes éveiben felépített, máig meghatározó, nemzetközi hírű biológiai központját egy, a mostanihoz kísértetiesen hasonló, késhegyig menő vitának köszönheti, amely szintén a budapesti helyszínek ide-oda tologatásáról szólt kezdetben. A tudománypolitikusok között dúló vitának az vetett véget, hogy a teszetosza döntéshozók között felállt egy egyenes gerincű Szent-Györgyi-tanítvány, Straub F. Brunó akadémikus biokémikus, és térítésmentesen felajánlotta szegedi telkét az építkezéshez. Sőt, volt benne annyi kurázsi a Kádár-rendszer idején, hogy kijelentse: csak abból lesz génsebész vagy molekuláris biológus, aki leköltözik Szegedre. Így lett a kor genetikai kutatásaira alapozó zászlóshajó kormányosainak átlagéletkora 29 év. Ezzel akkor messze megelőztük Ausztriát: Bécsben a Molekuláris Patológiai Intézet csak 1988-ban állt fel, egy gyógyszermulti, a Boehringer Ingelheim és Bécs városának összefogása jóvoltából, ahová a nyugatnémetek mellett mi képeztük az első molekuláris biológusokat. Bécs ugyanis ilyen emberi erőforrás képzésére könnyűnek találtatott – talán a demokratikusan választott osztrák percemberek figyelmetlensége, kutatás iránti érzéketlensége miatt.
Ezért ha rászántuk magunkat arra, hogy valóban szuperkórházat építsünk,
akkor tegyük azt inkább a már bevált straubi tudománypolitika nyomdokain
járva. Ugyanúgy haladjuk meg a kort, amelyben élünk – most
bioinformatikai többlettudásunkkal –, ahogy annak idején, a molekuláris
genetika és a génsebészet hajnalán itt, Európa elmaradottnak mondott
dél-alföldi régiójában tettük.
Dr. Oláh Zoltán Sándor